Kozmikus Közzététel: Kozmikus Közzététel

WILLIAM TOMPKINS ÉLETÚTJA – A Kozmikus Közzététel sorozat következő epizódjaiban vendégek érkeznek majd a műsorba – lesz, aki személyesen, és lesz, aki előzetesen felvett videofelvételről jelentkezik majd. Az első vendég a sorban William Tompkins, aki nemrégiben a titkos űrprogramok Solar Warden flottájának űrhajótervezőjeként lépett a nyilvánosság elé. A következő három epizódban az ő beszámolóit fogjuk alaposabb vizsgálat alá venni és ehhez kezdésként, a vele készült „minisorozat” első epizódjában most az ő különleges gyerekkorával, titkos űrprogramokba való kerülésének történetével ismerkedhetünk meg.

(Szerkesztői megjegyzés: A Kozmikus Közzététel sorozat fordításaiban most egy kis ugrás fog következni. Az ötödik évad hetedik és nyolcadik részében olyan témák kerültek tárgyalásra, amiről több cikk is íródott már, ezért nem rabolnánk feleslegesen az olvasók idejét, hogy nagy terjedelemben, negyedszerre is átrágjuk magunkat olyan részleteken, amiben semmi új nem hangzik el, ezért ezeket a részeket most átugorjuk. Ennek a két epizódnak a témája szinte egy az egyben megegyezik az alábbi cikkekben elhangzottakkal:

http://goodethungary.blog.hu/2016/06/17/corey_goode_helyzetjelentes_2016_majus-junius

http://goodethungary.blog.hu/2016/06/25/david_wilcock_kiegeszites_corey_helyzetjelentesehezu

A sorozat kilencedik epizódja egy nagyjából 1 órás összefoglalója volt az eddig eltelt öt évad érdekesebb – és már magyarra lefordított - részeinek és ezt az összefoglalót a Gaia Tv elérhetővé is tette mindenki számára, így (ezúttal következmények nélkül:) mi is feltehettük azt indavideó csatornánkra. Akit érdekel Corey és David képben és hangban is, azok számára ez az epizód angol nyelven megnézhető itt:

http://indavideo.hu/video/Kozmikus_leleplezes_-_Kulonkiadas_osszefoglalo

A most következő epizódokat pedig – önkényes döntés alapján és tartalmi szempontokat figyelembe véve - nem időrendben fogjuk majd lefordítani, így került ez a mostani epizód is előbbre. Témavezetésüket tekintve ebben a sorrendben talán jobban illeszkednek és érthetőbbé is válnak majd az egymáshoz kapcsolódó epizódok.)

Ötödik évad – 11. epizód:

Wilcock: Köszöntök mindenkit a mai különleges adásban, amiben remélhetőleg mindannyian el fogjátok dobni az agyatokat. A mai adásban William Tompkins életrajzának rövid vázlatát láthatjuk majd. Tompkins repülőmérnök, aki bennfentesként lépett elő, és számos szempontból rendkívül különleges tudással rendelkezik, és jó néhány olyan adattal a titkos űrprogramokkal kapcsolatban, amikről korábban már Corey Goode-dal beszéltünk ebben a műsorban.

Szeretném, ha megnéznénk a vele készült kisfilmet, hogy aztán a követező epizódokban teljes komplexitásában tudjunk belemerülni William Tompkins illusztris életútjának részleteibe. Íme.

-------------------

William Tompkins:

"Valamilyen okból kifolyólag, gyermekként, 9 éves koromban nagy érdeklődést mutattam a haditengerészeti hajómodellek megépítése iránt.

Hogy minél több információt tudjak meg erről, könyvtárba jártam. Megpróbáltam utánanézni, hogy mit is találok erről a könyvtárban, emellett a TV híradók tudósításaiban is mutatták néha a haditengerészet hajóit. Apám felkapott engem a bátyámmal együtt és levitt minket Long Beach-re. Akkoriban Hollywoodban éltünk.

Hétvégente levitt minket Long Beach-re, és akkoriban – az 1930-as évek elején – az amerikai haditengerészet nagyon aggódott amiatt, hogy a japánok mit művelnek majd Kínában. Így aztán úgy határoztak, hogy az USA haditengerészetének egész Keleti Flottáját átköltöztetik a nyugati partra. Ott azonban nem rendelkeztek kikötővel. Ezért aztán várniuk kellett, amíg egy hullámtörő gátat fel nem építenek közvetlenül Long Beach-nél. Ez a hullámtörő gát már elég nagy volt ahhoz, hogy be tudja fogadni a Keleti Flottát és a csendes-óceáni flottát is.

Szóval, amikor ezek a hajók befutottak ide, az mindenki számára új dolog volt. És számomra ez csodálatos volt, mert lemehettem az öbölbe és... fényképezőgépet ugyan nem használhattál, de gyorsan le tudtam rajzolni az összes radart és mindenféle titkosított dolgot, mivelhogy a hajók mindössze 11-12 háztömbnyire voltak Long Beach-től.

Hétvégenként a haditengerészet megengedte a lakosságnak, hogy feljöhessenek a hajók fedélzetére és körbesétáljanak rajta. Így aztán apám megfogott minket a testvéremmel és mi is lementünk oda. A repülőgéphordozó hajók voltak azok, amik engem igazán érdekeltek. Abban az időben két ilyen hajó is volt ott, hiszen a "Lexington" és a "Saratoga" nevű hajók is ott állomásoztak.

És ott állt ez a hatalmas, óriási nagy repülőgéphordozó anyahajó, ami őrületes - 300 méter hosszú és 11-12 emelet magasságú volt. Amikor beléptél a hatalmas hangár belsejébe, el sem hitted a méreteit.

Számomra azonban az egész úgy nézett ki, mintha egy űrjármű lett volna, amit valaki megépített. Én legalábbis így tekintettem erre. Szóval, segítségre volt szükségem ahhoz, hogy megépítsem a Lexington repülőgéphordozó anyahajó modelljét. Szükségem volt a radarra. Szükségem volt a többi részletre is, az 5 hüvelykes fegyverre, a 20 mm-resre, a 40 mm-esre, és hogy hol helyezkednek el ezek, mert - emlékszem rá - abban az időben majdnem az összes hajót rendbe hozták, felszerelték a legújabb felszerelésekkel és harci körülményekre készítették fel őket.

Hogy megismerjem a radar részleteit, felmentem a pilótafülkébe, és felfelé menet, a torony tetején, az irányítóközpont mellett, volt ott egy kis árnyék, ami jött egyre lejjebb és ez lehetőséget adott a számomra, hogy két irányba haladjak és aztán mindezt leírtam. Ebből már nagyjából ki tudtam következtetni az alakját és a méretét. Elég jó voltam abban, hogy matematikai úton közelítsem meg a dolgokat.

Ezt követően felmentem a repülőgéphordozó anyahajó orrába és ott voltak ezek a titkos gőzkatapultok, amik arra szolgáltak, hogy kilőjék a repülőket, hogy gyorsabban tudjanak felszállni a levegőbe.

Persze, mindezek titkosak voltak, de én csak járkáltam körbe-körbe, kiszámoltam a részleteket, majd visszamentem. Hazafelé menet, amíg apám visszavitt minket Hollywoodba, rögtön el is kezdtem készíteni a perspektíva vázlataimat.

Később, a hét folyamán aztán elkészítettem a részletes rajzokat.

Majd ezt követően megépítettem a hajónak azt az adott részét és felraktam a modell-re.

Így aztán a gyűjteményem kb 40 hajómodellből állt és néhány ember tudomást szerzett erről.

Újságok is értesültek róla, és cikkeket írtak a "haditengerészet gyerkőcéről". A Broadway Áruház a Hollywood Boulevard-on kérte, hogy hadd tehesse ki a kirakatába a hajómodelleket. Ehhez megnyitottak egy elég nagy területet, kitettek a kirakatba egy asztalt és egy széket, néhány hajómodellel, hogy ott bemutathassam, hogyan készítem a modelljeimet.

Egész héten ezt csináltam suli után, a szombatokon és vasárnapokon is. Úgyhogy ez egy eléggé megerőltető dolog volt. De az első cikk, ami erről megjelent, eljutott a haditengerészet néhány eltávozáson lévő emberéhez, akik éppen a bázisukról jöttek fel Hollywoodba. Egyébként is arra vitt volna az útjuk és éppen elmentek a kirakat előtt, ahol a modelljeim voltak kihelyezve.

És amikor megnézték őket, nem tudtak betelni a hajómodelljeim precizitásával. Egyikük kapcsolatba lépett egy haditengerészeti hírszerzésénél dolgozó fickóval. És innentől kezdve egy kicsit keményebb történet kezdett el kibontakozni. A haditengerészet hírszerzése feljött San Pedro-ba, a Wilshire Boulevard-ra, ahol apám irodája volt és kihallgatták. 2 és fél napon keresztül faggatták, mire végül megállapították róla, hogy nem orosz, és nem kém, vagy bármi ilyesmi. De ehhez a beszélgetéshez eljöttek a mi kis Hollywoodban lévő apartmanunkba. A bátyámmal közös hálószobánk volt és halomba álltak benne a papírok, kb a szoba magasságának feléig érő kupacban. Ezek a fickók bejöttek a mi kis szobánkba és megnézték az összes cuccot. Tanulmányozták a rajzaimat. Három nap múlva visszajöttek. Átnézték újra az egészet. Visszajöttek négy nappal később és átnézték majdnem az összes cuccomat, amim csak volt. Több száz vázlatom, több száz rajzom, több száz perspektíva vázlatom volt, mert összegyűjtöttem az összes ilyen őrült részletet, és elképzeltem, hogy hogyan fogom majd ezekből összerakni a modelljeimet. Apám végül megszabadult a vizsgálat alól. Később - apám munkája miatt - átköltöztünk Long Beach-re, és onnan mindössze 11 háztömbnyire voltunk a tengerparttól. Innentől kezdve lejárhattam a partra, meg tudtam nézni a legújabb dolgokat. És ez nagyszerűen működött. Néhány évig egy speciális iskolába jártam, majd visszajöttem Hollywoodba és bejutottam az egyik középiskolába. Majd ezt követően aztán jött az előkészítő.

Volt ott egy fiatal lány, aki mellettem ült és nem tudott betelni azzal, hogy milyen gyorsan tudom elkészíteni a rajzaimat. Minden téren előrébb jártam az osztálytársaimnál, mert az egész dolgot magamnak csináltam.

Elvégeztük a középiskolát Hollywoodban és ez a lány ott volt az angol csoportomban. Nem voltam introvertált, csak egyszerűen... nem szerettem az angolt. Nem szerettem más emberek előtt beszélni, meg ilyesmi. De ott volt ez a lány, és a szünetekben mindenféléről beszélgettünk, meg minden és ettől valamiképpen megnyugodtam. Különben is, a tanárunk kiválasztott engem, hogy álljak ki a többiek elé és beszéljek. Így aztán elkezdtem beszélni a hajómodellekről, és hogy milyen volt felmenni ezekre az anyahajókra, rombolókra, cirkálókra és tengeralattjárókra. Megtanultam hogyan beszéljek az osztály előtt, hogyan beszéljek ott, ahová meghívnak, hogyan beszéljek a modellekről az újságoknak, hogyan beszéljek a Hollywood-i stadionban nagyközönség előtt és hogyan beszéljek a haditengerészet négy különböző csoportja előtt. A végén már úgy tudtam közönség előtt beszélni, mintha hivatásos szónok lennék. Hihetetlen, hogy milyen változáson mentem keresztül abban az osztályban. Az egyik fickó a haditengerészettől, megkérte apámat, hogy hadd vigyen fel engem és a testvéremet a Mount Wilson Obszervatóriumban lévő távcsövekhez, ami Kelet- Pasadena-ban volt, egy gyönyörű szép területen. Ott aztán belenézhettem abba a 100 hüvelykes távcsőbe, ami igen nagy eseménynek számított.

És ott néhány ilyen találkozó során bele tudtam hallgatni a csillagászok beszélgetésébe, mert megengedték nekünk, hogy napi munkájuk során valamiféleképpen mi is részt vegyünk ebben. Nagyon meglepő volt számomra, amikor néhány oda-vissza kérdés során felvetődött, hogy nincs is odakint semmi. És valahogyan akkor én tudtam, hogy vannak odakint bolygók, amiken emberek élnek. Egyszerűen tudtam. Soha nem is volt kérdés számomra ez. És valamiképpen fel is hoztam ezt pár alkalommal és persze, félrelöktek, mert ezeknek a fickóknak megvolt mind a nyolc év csillagászati tapasztalatuk és azt gondolták, hogy tudják, hogyan is vannak a dolgok, pedig nem tudták. És ez a kis dolog aztán megint ahhoz vezetett, hogy a haditengerészet hírszerzése levitt minket apámmal San Pedro-ba, ahol összedobtak nekem egy csomagot és mondták, hogy menjek el a haditengerészethez és álljak be valamelyik programba. Nem tudtam, hogy pontosan mi is lenne az.

Ahelyett, hogy rögtön kiképzőtáborba mentem volna, a haditengerészet elküldött a Vultee Aircraft-hoz (repülőgépgyártó vállalathoz), Downey-ba, Kaliforniába, egy Los Angeles melletti területre, amit most North American Space System-nek hívnak.

A North American-nél az volt a munkám, hogy földönkívüli kommunikációs rendszereket alakítsunk át, működésre bírjuk és lemásoljuk őket. Ezt követően átmentem a Lockheed-hez és ott megkaptam a szélcsatornát.

Ezután kivettek a szélcsatorna projektből és más kutatásokba tettek át. Az volt az érzésem, hogy igen, a Lockheed jó, de valami zajlik éppen Santa Monica-ban, a Douglas-nél.

Így aztán átmentem oda és elkezdtem rajzolóként dolgozni. Beléptem az ajtón, kezemben a hajómodelljeimmel. Nagyon rövid időn belül, a Douglas Company elkezdte használni a hajómodelljeimet és mindenfelé vitték őket, ugyanis ezekkel reklámozták a Douglas Repülőgépipari Vállalatot.

Ekkor a Douglas alelnöke falhoz állított és rávett, hogy építsem meg egy hatalmas vitorlás modelljét, az idősebb Douglas vitorlásának mását, ami San Pedro-nál volt kikötve. Le kellett mennem oda, méretet vettem és előálltam a rajzokkal, ami alapján nagyon gyorsan megépítettem a modellt, mert egyszerűen tudtam, hogy hogyan kell csinálni. Ezt a modellt aztán odaadták neki karácsonyra. Szóval elmentem dolgozni a Douglas-hez, ott voltam rajzolóként két hete, amikor a szekciófőnököm elkezdett vájkálni a múltamban. És persze, szóba került minden, amit korábban a haditengerészetnek csináltam. Így aztán ez a fickó betett engem egy agytrösztbe, és ez akkor volt, amikor az első ilyen csoport összeállt, a Douglas-en belül, egy elkülönített övezetben.

Kb 200 ember volt benne. Az egyik első megbízatásom egy olyan projekt volt, amit 12 évvel azelőtt készítettem és vittem magammal a Douglas-hez. Elrepültem a Douglas-hez és amikor a haditengerészetnél voltam, odaadtam a Douglas mérnökeinek. Ott voltak nálam az iratok – hivatkoznom kellett rájuk – mondtam, hogy itt van az egyik dokumentum, amit a haditengerészetnek készítettem, odarepültem és odaadtam nekik.

És úgy tűnik, ebből alakult ki aztán az első agytröszt. Ugyanúgy, mint ahogy később a Thompson Ramo Woolridge-nél (TRW), a földönkívülieket mindegyik szempontból vizsgáltuk – katonai, kereskedelmi, stb. Megbíztak azzal, hogy tervezzek meg a haditengerészetnek kb 16-18 különböző típusú amerikai haditengerészeti csatahajó csoportot, ami addig egyáltalán nem létezett.

A nagyobb méretű hajók 1-6 kilométer hosszúak voltak. És ezek a hajók repültek az űrben.

Űrhajóhordozók voltak. Én az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének űrhajóhordozó hajóit terveztem, amik végül az 1970-es évek végén épültek fel Utah-ban, a föld alatt.