Kozmikus Közzététel – VIII/2.

AZ EREDETI RAKÉTA EMBER: DAVID ADAIR – Az előző epizódban megismert David Adair története folytatódik. Miután a Légierő magas rangú tisztjei tudomást szereztek a tizenéves fiú forradalmi újításairól, támogatást ajánlottak neki. A közösen megkezdett rakétafejlesztési munkálatok során azonban nem várt nehézségekbe ütköztek és a fiatal fiú hamarosan a 51-es körzet mélyén találta magát, ahol nem mindennapi események közepébe csöppent.

Wilcock: Köszöntelek benneteket, ez itt a Kozmikus Közzététel. David Wilcock vagyok, és újra itt van velem David Adair, úgyhogy vágjunk is rögtön bele. Szerintem kezdjük mindjárt az elején, hiszen a te történeted nagyon jelentős. Kérlek, vezess rajta végig bennünket.

David Adair: Igen, események egész láncolatáról van szó. Anyám ápolónő volt – 1966-ot írunk – és ő volt a felelőse egy szívkoszorúér ellátásért felelős osztálynak. Anyám harmadik műszakban dolgozott este 11-től reggel 7-ig. Volt egy öregebb, 95 éves betege, Irving-nek hívták. Ott volt vele a felesége, Arizona is és volt egy fiuk, akit Curtis-nek hívtak, aki olyan reggel három felé jött be, hogy megnézze az apját. A vezetékneve LeMay volt.

Wilcock: Ejha!

Adair: Vagyis Curtis LeMay szüleiről beszélünk.

(Szerk. - Curtis LeMay az USA Légierő négycsillagos tábornoka volt. A II. világháborúban személyesen is részt vett rendkívül veszélyes légitámadásokban Európa felett. A parancsnoksága alá tartozó katonák szerint ő volt a legkiválóbb parancsnok a légiharcok során, de már szinte emberfeletti brutalitás és agresszivitás jellemezte. Később átkerült a csendes-óceáni hadszíntérre, ahol ő vezette a II. világháború legbrutálisabb légitámadásait. Ő volt a kiagyalója és kivitelezője a hatékony, de rendkívül vitatott megítélésű szisztematikus stratégiai bombázásoknak a csendes-óceáni és Japán-szigetek elleni légitámadások során. Parancsainak következtében becslések szerint több mint 500 000 civil vesztette életét. Saját bevallása szerint is, ha az USA elvesztette volna a háborút, minden bizonnyal háborús bűnök miatt ő sem kerülhette volna el a felelősségre vonást. Személyes filozófiája alapján a rengeteg legyilkolt civilt nem tekintette ártatlan áldozatnak. A háborút követően a Stratégiai Légiparancsnokság vezetőjeként az ő irányelvei szerint fejlődött fel az USA légierő flottája és szervezeti egysége. A megemelt költségvetés és a pilóták számára bevezetett kemény kiképzési módszerek eredményeként egy modern, hatékony légierő jött létre a keze alatt. Hangos támogatója volt a nukleáris bombázásoknak nemcsak a kubai válság idején, hanem általánosságban véve is, emellett ugyancsak támogatta a katonai űrprogramok létrejöttét, főként a műholdas megfigyelés és elektronikus hírszerzési adatgyűjtés okán. LeMay hivatalos életrajza ugyan nem említi, de feltételezhető, hogy sokkal több mindenről lehetett tudomása, ugyanis ő is azon emberek körébe tartozik, akiknek a neve gyakran felbukkan, ha titkos űrprogramok kerülnek szóba...)

Anyám ápolónő volt az intenzív osztályon és mivel a harmadik műszakba volt beosztva, Curtis LeMay édesanyámon keresztül tudott bejutni a szüleihez. Így aztán összebarátkoztak. Reggel három körül jelent meg, mert hát ugye már akkoriban is voltak paparazzik, stb. És hát tudod, ő a Légierő egykori vezérkari főnöke, a B-52-es bombázók tervezője, a Stratégiai Légiparancsnokság alapítója... a fickó kezében volt némi hatalom. Szóval összeismerkedtek anyámmal és beszélgettek, kellemes fickó volt. És ő megkérdezte anyámtól: „Na, és mi a helyzet a családdal?" Ő meg azt mondta: „Hát, van egy férjem és három fiam. Két fiam között csupán egy év a korkülönbség, ők eléggé normálisak. A legfiatalabb viszont, na ő egy kicsit másmilyen." És Curtis erre azt mondta: „Hát az hogy lehet?" Anyám meg azt válaszolta: „Ő kint repked ezekkel a rakétákkal a legelőn, és ezek elég nagyok és elég gyorsak." LeMay megkérdezte: „Na és milyen nagyok ezek?" Anyám meg: "Oh, az én magasságomnak a kétszerese."

Erre pedig azt válaszolta: „A fenébe, az elég nagy." Anyám meg: „És a fiam mindig leír mindent." Ez pedig már felkeltette Curtis figyelmét. Azt mondta anyámnak: „Leírogatja ezeket egy könyvbe?" Anyám meg: „Igen, van egy nagy jegyzetfüzete, 93 oldalas." „Be tudnád hozni egyik éjszaka és belenézhetnék én abba?" Úgyhogy anyám egyik éjjel bevitte. Elmentem lefeküdni, mert másnap iskolába kellett mennem, így aztán azt sem tudtam, hogy a füzetem eltűnt. Anyám hazaért reggel 7-kor és visszatette a helyére. Soha nem is tudtam meg, hogy eltűnt. Szóval Curtis megnézte. Elkezdte átlapozni, és ő maga is elég okos fickó lévén azt mondta: „Öregem!" Odafordult anyámhoz és azt mondta: „Nincs itt egy fénymásoló?"

Wilcock: Ha, ha:)

Adair: És lefénymásolta a füzet egyharmadát. Hála a jó égnek, hogy nem másolta le az egészet! De nagyjából az egyharmadát lemásolta és elvitte magával a Battelle Memorial Intézet-be, ami az otthonomtól kb másfél órányira volt. Ott van egy nagy agytröszt.

Wilcock: Mi olyat látott a könyvben, amin megakadt a szeme? Csak kijegyzetelted azt az 1800 könyvet, amit a könyvtárban olvastál?

Adair: Nem. Ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, amit akarok, mindent a nulláról kellett kezdenem. Úgyhogy kiindulásként extrapoláltam az információt és belekezdtem a saját matematikámba. Aztán pedig az elektromágneses fúzió összetartásával kezdtem foglalkozni.

Wilcock: Az űrutazás céljából?

Adair: Igen, a nap, az elektromágneses mezők összetartásával. Úgyhogy Curtis elvitte a lefénymásolt oldalakat a Battelle Memorial-ba és megkérdezte ott a srácokat: „Na, szerintetek ez csak macskakaparás, vagy valami fontos dolog?" Nekik meg az első reakciójuk az volt, hogy „Ki ez? Ki volt az, aki leírta ezeket?" Ő meg azt mondta: „Valami kölyök, akik rakétákat ereget a legelőn." Ők meg: „Te jó isten!" Úgyhogy LeMay megkérdezte: „Ez tényleg igaz?" Ők meg azt mondták: „Igen. Szeretnénk találkozni ezzel fiúval." Ekkor kezdődtek a dolgaim LeMay-jel.

Wilcock: Szóval LeMay emberei azt gondolták, hogy te tulajdonképpen találtál egy módot az elektromágneses fúzió tárolására. Ezt nem csinálták abban az időben? Milyen eredménnyel jár ez, ha működőképes?

Adair: Los Alamos-ban volt néhány ember, aki ilyesmin dolgozott. De amit LeMay látott, az a Battelle-nél dolgozó fickók szerint azt jelentette, hogy jó irányba haladok és minden bizonnyal egyre közelebb és közelebb kerülök a megvalósításhoz. És eléggé meg voltak döbbenve, hogy nem valamelyik szervezetnél vagy ügynökségnél dolgozom, meg ilyesmik. LeMay agya azonban valami máson járt. Megérezte, hogy egy általa meghúzott merész lépéssel – vagyis azzal, hogy finanszírozna engem és biztosítana mindent, amire szükségem van – végül olyasminek a birtokába jutna, amit olyan nagyon rég szeretett volna – ez pedig nem más volt, mint a sebesség. A roppant nagy sebesség elérésének lehetőségét kereste, mert volt egy kifejezés, amit 1971 előtt még sohasem hallottam: „első csapás". Úgyhogy azt gondoltam: „Hát, kölyök vagy, 15 éves és valaki biztosítani akar a számodra mindent, amire csak szükséged van? Gyerünk, vágj bele." Nem hiszem, hogy nemet mondanál ilyesmire. És néhány kritikus azt mondaná erre: „Ezt a rakétát nem tolhatod ki egyedül a garázsból." És ez abszolút igaz. Mindenkire szükségem volt. És ez a fickó, Curtis LeMay, a hatalmával és hátterével – annak ellenére, hogy civil volt, de ez egyáltalán nem számított – az egész Vastriád - ami a kereskedelmi rész volt - továbbá a katonai-ipari komplexum is neki dolgozott. Szóval voltak embereink, akik velünk dolgoztak. Csak kiadtuk, hogy mire van szükségünk, meg a gépi dolgokat és kész. Így aztán voltak embereim a Livermore Nemzeti Laboratóriumban, Los Alamos-ban, Oak Ridge-ben, Tennessee-ben, a Battelle Memorial-nál. És a lista csak nőtt és nőtt. És LeMay nagyon eszes volt. Szétdaraboltuk a dolgokat kisebb egységekre és kiküldtük őket, kiadtuk nekik bérmunkába. Így amikor egy személy az egyik eszközünkön dolgozott, nem tudhatta biztosan, hogy mi lehet az. Lehet, hogy a meghajtással volt kapcsolatos, vagy a légáramlással. Nem tudtad összerakni, amíg nem volt nálad az összes alkotórész és ez egy nagyon okos húzás volt LeMay részéről. Szóval miután minden visszatért az épületünkbe, az összeszerelő laboratóriumunkba, összeraktam az egészet. Nagyon nagy személyzet, több száz ember dolgozott ott. 26 és fél hónapba telt. Közben iskolába jártam, majd délutánonként leszálltam a buszról és az összes ember ott volt a nagy garázslaboratóriumomban. Megkértem LeMay-t, hogy az emberek ne az egyenruhájukat viseljék, hanem kék farmert és kockás inget, hogy jobban elvegyüljenek a helyiekkel, mert megpróbáltam normális életet élni. Úgyhogy azt mondta: „Oh, öregem, tökéletes. Olyan, mintha álcázva lennének." Én meg erre: „Mi az, hogy álcázva?" Mire azt mondta: „Ne törődj vele, csak csináljuk." Én pedig megpróbáltam nem beszélni erről a suliban, de a kölykök tudták, hogy történik velem valami.

Wilcock: Mi mondott neked LeMay, hogy mi célból készíted ezt neki?

Adair: Azt mondta: „David, én azt akarom, amit te." Én meg azt mondtam: „Oh, szóval elektromágneses fúzió tárolására képes erőművet akarsz." Ő meg azt mondta: "Igen, azt akarom." „Akkor nézzük meg, mit tehetünk ez ügyben." Az üzemanyagom tesztelésével kapcsolatban tudta tőlem, hogy ezt letesztelni legjobban egy rakétatestben lehet, és ő pontosan ezt akarta. LeMay tábornok vezető tisztje Bailey Arthur Williams volt. Mindennap kint volt a területen. LeMay-t soha nem láttam ott, csak Williams ezredest. 

26 hónap után készültünk el a rakétával és addigra készen álltunk, hogy felrakjuk egy teherautóra és elvigyük a Wright-Patterson Légibázisra. Megérkeztünk oda. És emlékszem erre: amikor megérkeztünk, ott állt egy C-141 Starlifter teherszállító repülőgép. Ha láttál valaha ilyet, meg tudod erősíteni, hatalmas méretű.

Wilcock: Irdatlanul nagy.

Adair: És a gép körül, egy kört alkotva ott álltak a légierő emberei erősen felfegyverezve. Mondták nekem, hogy guruljak le közöttük. Én viszont féltem lemenni, mert azt gondoltam, hogy valami történik itt. Nem akartam megzavarni a dolgokat. És aztán rájöttem, hogy ezt az egészet nekem csinálják.

Wilcock: Ha, ha, ha.

Adair: Emlékszem, csak álltam ott azon a repülőtéren, a nagy, lebetonozott területen és ott állt az a nagy C-141-es, meg a katonák fegyverekkel és rengeteg biztonsági ember mindenfelé. Azt gondoltam: „Te jó ég, ezek mind miattam vannak itt! Mindjárt szívinfarktust kapok." Szóval feltoltuk a rakétát a repülőre és elvittük Új-Mexikóba, a White Sands rakétakísérleti telepre. Ott akartuk fellőni. Amikor megérkeztünk, előkészítettük. És ekkor kezdett többszereplőssé válni a történet. Ez egy elég hosszú sztori, de akkoriban én már összebarátkoztam Wernher von Braun-nal. Az emberek azt szokták mondani erre: „Hát, az meg hogy lehetséges?” Hát úgy, hogy tudományos díjakat nyertem. Oh, öregem, mire 16 éves lettem, már valószínűleg több, mint 100 tudományos díjam volt. Néhány trófea magasabb volt, mint én akkoriban. És ezeken a tudományos versenyeken előkelőségek szokták a nyakadba akasztani a medálokat. Nos, az egyik ilyen előkelőség Wernher von Braun volt. Szóval ott vagyunk White Sands-ben a rakétával.

Wilcock: A C-141-es fedélzetén vittétek el a rakétát?

Adair: Igen.

Wilcock: Ezért őrizték a gépet?

Adair: Abszolút. A gépet LeMay választotta. Én meg erre azt mondtam: „Jó választás!” Úgyhogy el kellett mennünk White Sands-be és ekkor kezdődtek csak el igazán a dolgok. Másnap egy fekete DC-9-es repülőgép landolt.

Még viccelődtem is Williams ezredessel, miközben ő a gépet nézte. Viszont észrevettem rajta, hogy nem mosolyog. Azt mondtam: „Hol van a nyuszifej a gép végéről?” Tudod, a gép farkának oldaláról, mert azokban az években Hugh Hefner, a Playboy magazin alapítója is ilyen géppel repült.

Wilcock: A playboy nyuszi.

Adair: Pontosan. Ránéztem Williams ezredesre, aki általában nagyon kellemes fickó volt, de most nem mosolygott. Egyáltalán nem tűnt boldognak. És jó oka volt erre, mert aggódott valami miatt és igaza is volt. Ahogy a gép odagurult a hangárunkhoz, megállt. Fekete öltönyös, fehér inges, fekete kis nyakkendős fickók szálltak ki belőle. Ahogy közelebb jöttek hozzánk, láttam, hogy vicces kinézetű, háromszög alakú karóráik vannak.

Wilcock: Ügynökök voltak?

Adair: Tulajdonképpen azt hiszem MIB-nek (fekete ruhás embereknek) nevezhetnéd őket. Először láttam ilyet... nem tudtam, kicsodák. Én pusztán csak azt gondoltam, hogy elég hülye emberek viselnek ilyen ruhát nyáron az új-mexikói sivatag kellős közepén. És aztán, miután mindenki leszállt, egy kisebb fickó jött mögöttük. Rajta viszont khakiszínű rövidnadrág volt és hasonlók. És azt gondoltam: „Na igen, ez egy okos fickó. Ő tudja, hogy kell öltözködni.” Ránéztem Williams ezredesre és ő nem szólt egy szót sem. Megkérdeztem tőle: „Mi a baj, Williams ezredes?” Ő pedig azt mondta: „Komoly bajban vagyunk.” Megkérdeztem tőle: „Ki az a fickó a khaki színű ruhában?” És aztán ahogy egyre közeledett felénk, felismertem őt egy fényképről, amit von Braun mutatott nekem. Az Iratkapocs Hadművelet részeként jött át. Rudolph-nak hívták, Arthur Rudolph-nak. Ő volt az Apollo küldetés F1 Saturn V holdrakétamotorjának vezető tervezője. De ugyanakkor full Gestapo náci fickó volt, aki több tízezer ember haláláért felelős Mittelwerk-ben, Nordhausen-ben, ahol a V-2-es rakétát építették.

(Szerk. - Arthur Rudolph náci rakétamérnök volt, aki koncentrációs táborok foglyait a föld alatt dolgoztatva gyártott rakétákat a náci Németország gyárlétesítményeiben. A rabok közül nagyon sokan meghaltak a szörnyű munkakörülmények között. Becslések szerint a projekt közben 12-20 000 ember veszett oda – többen, mint ahányan az általuk gyártott V-2-es rakéták tulajdonképpeni bevetései során.

https://www.masodikvh.hu/haditechnika/kiserleti-fegyverek/nemet-kiserleti-fegyverek/903-a-4-v-2-ballisztikus-raketa

Rudolph a háború után az Iratkapocs Hadművelet részeként átkerült az USA-ba és az űrprogramban egyik fő fejlesztője lett a NASA Saturn V rakétának. Nyugdíjba vonulása után, 1984-ben az USA kormányzati szervei a náci Németországban elkövetett háborús bűnök vádjával vizsgálódni kezdtek a személyét illetően. Hogy a felelősségre vonást elkerülje, lemondott amerikai állampolgárságáról és elhagyta az országot. Németországban halt meg 1996-ban.)

És von Braun azt mondta nekem, ha ez a fickó bárhol felbukkan bármivel kapcsolatban, amit csinálsz, akkor komoly bajban vagy... mert ez a fickó át fogja venni a parancsnokságot. Szóval legalább tudtam, hogy ki ő és elmondhatom, hogy Williams ezredes is tudta, és az ezredes nem volt boldog. Szóval Rudolph odajött hozzám, én meg rákezdtem: „Hello, David vagyok. Önt hogy hívják?” Nem válaszolt. Azt mondta: „Oh, én csak egy fickó vagyok, aki körbejárkál és hardware-k után kutat a hadsereg számára. Értesültem róla, hogy van itt egy szokatlan kialakítású rakétád.” Én meg azt mondtam: „Igen. Akarja látni?” Ő meg azt válaszolta: „Persze.” Úgyhogy odavezettem és megálltam vele szemben. A rakéta kettőnk között helyezkedett el. Azt mondta: „Fel tudnád nyitni, hogy megnézhessem?” Azt mondtam: „Persze”. Fogtam egy fémblokkot és végighúztam a rakéta burkán, mire a panel felnyílt és arrébb csúszott. Ő meg csak nézte a kezemet, meg a fémblokkot és azt mondta: „Az meg mi?” Én meg: „Ezt disszimiláris fémzárnak hívják. Régi, II. világháborús technológia. Magának nincs ilyen?” Erre aztán dühös lett. Azt hiszem egy kicsit talán piszkálódtam vele. De úgy tűnt, nem ismerte ezt a zárat. Azt mondta: „Elég fejlett.” Én meg azt gondoltam magamban: „Ez régi, nem túlságosan fejlett.” Ezután bedugta a fejét a motorrészbe. És ekkor azt gondoltam, itt a jó alkalom, hogy mondjak neki valamit. Ha, ha. Úgyhogy áthajoltam és belesúgtam a fülébe „Dr. Rudolph, ebben a motorban kb. egymilliószor több erő van, mint az F-1 Saturn V holdrakéta motorjában.”

Wilcock: Amit ugye ő épített.

Adair: Oh, öregem. Felállt... és én még életemben nem láttam korábban senkit ilyen vörös fejjel. Olyan vörös volt, mint a borbély-rúd.

Wilcock: Ha, ha.

Adair: Rám nézett és azt mondta: „KI VAGY TE?” Én meg: „Én csak egy kölyök vagyok, aki rakétákat lő fel a legelők fölé itt, Ohio-ban.” És innentől kezdve a dolgok elkezdtek rosszabbodni. Rudolph teljesen átvette az irányítást a rakétakilövés felett. Rávett, hogy újraprogramozzam a már beállított navigációt egy, ha jól emlékszem, tőlünk kb 730 km-re északnyugatra lévő területre, és azt akarta, hogy a rakéta Nevadába, Groom Lake-be érkezzen le. Azt hiszem, ezt ma ti 51-es körzetnek nevezitek. 1971-ben egyáltalán nem is hallottam még 51-es körzetről. Csak Groom Lake-ként ismertem.

Wilcock: Mi történt, amikor a rakéta leért Groom Lake-be?

Adair: Nos, amikor fellőttük és elhagyta White Sands-t... kíváncsi voltam erre a Groom Lake-re, úgyhogy előhúztam egy geofizikai térképet és azon csak egy nagy száraz tóágy volt látható. És azt mondtam: „Ennek a fekete DC-9-esnek gumikerekei vannak, a hasa el fog akadni azon a száraz tavon.” Erre azt mondta nekem: „Fogd be a szád, és nyomás a repülőgépre.” Nos, jó oka volt rá, hogy ezt mondta, mert amikor odaértünk, nagy kifutópályákat találtunk. Ez ugyanis a légierő egyik bázisa. Nincs rajta a térképemen. Először köröztünk egy kicsit a bázis felett és láttuk, hogy Pitholem ott fekszik lent a sivatag földjén.

Wilcock: Ez volt a te rakétád.

Adair: Pontosan ott ért földet, ahová akarták. Azt hiszem ez volt az egyetlen dicséret, amit valaha Rudolph-tól kaptam. Azt mondta: „Pontosan azon a célponton landolt.” Én meg azt gondoltam: „Igen, hát, rendben.”

Wilcock: A rakétád képes volt landolni?

Adair: A rakéta oldalaira nagy, oldalra csúszó tartályokat építettem, amikben ejtőernyők voltak, és ezek tankejtőernyők, 70 tonnás tankokhoz. Szóval a rakéta úgy landolt, mint egy tollpihe. Semmi sérülés nem volt rajta. Tökéletes állapotban ott állt a talajon, az ejtőernyők pedig ott lengedeztek körülötte. Szóval mi is landoltunk. Odagurultunk. Azt hiszem három hangár volt ott. Nagyon sok mindent gyártottak ott. 1971 június 20-a volt, az egész bázison folyt a gyártás, mindenfelé kifutópályák, stb. Bementünk a központi hangárba és én azt gondoltam: „Öregem, ez nagyon fura. Ebből semmi sincs a térképemen, pedig ezek kormányzati térképek.”

Wilcock: Ha, ha.

Adair: Azt gondoltam: „ Mi a fene ez?” Mindenesetre kiszálltunk. Bepattantunk ezekbe a viccesen kinéző gokart-szerű járgányokba. Elég nagyok voltak, igazán nagyok, 10-12 ember elfért bennük. És mivelhogy tudományos, mérnöki orientációjú ember vagyok, megnéztem ezeket a golfautókat és azt mondtam magamban: „Mi a fene működteti ezeket? Nincsenek propán tartályai és nem elektromos.” Volt egy nagy beömlőnyílás, aminek a belsejében valamiféle fény volt, és működés közben a fény egyre világosabb lett. Aztán amikor lelassított, a fény elhalványodott.

Wilcock: Volt valamilyen kipufogója?

Adair: Nem. Csak olyan fura vinnyogó hangja volt. Olyan volt, mint egy orsó, mint egy turbina. Még ma sincs ötletem, hogy mire szolgáltak, de nagyon gyorsak voltak. A golfautók csak 16-25 km/h sebességgel képesek haladni. Ezek viszont 96-112 km-es óránkénti sebességgel száguldottak. Rudolph azt mondta: „Szállj fel erre.” Felszálltam és odahajtottunk a központi hangárhoz. Megálltunk és ottmaradtunk. Aztán az összes ajtónál elkezdtek villogni ezek a sárga figyelmeztető lámpák. Ezután a padlóból feljöttek ezek a kis csövek, amik egymáshoz voltak láncolva, szóval feljött a védőkorlát. És én azt gondoltam magamban: „Ez vajon mire való? Nem akarják, hogy emberek sétálgassanak ebben az épületben.” Nos, erre elég gyorsan megkaptuk a választ. Ez ugyanis egy lift volt. Azt gondoltam: „Öregem, ekkora nagy lift, ekkora beton padlóval, 100 tonna beton lehet itt.” Azt gondoltam: „Öregem, nem használhatsz láncokat vagy kábeleket ilyen súly mozgatásához.” Persze, természetesen nem láncokat használtak. Miután leértünk az emelet alá, láthattuk őket forogni, 12 darab volt belőlük, benne forogtak a falban. Csigakerekek voltak. Ezek a legnehezebb teherhordó kerekek, amikről tudomásunk van. A méretüket tekintve egyenként nagyobbak voltak egy mamutfenyőnél. És én elgondolkodtam ezen. Azt gondoltam: „Honnan szerezhették és kik gyárthatták ezeket?” Egyszerűen bámulatos volt. Lementünk.

Wilcock: Vagyis képes volt látványos mennyiségű súlyt megtartani.

Adair: Abszolút. Behozhattál egy egész anyahajóhordozót és levihetted ezzel a cuccal. Bármekkora súlyt képes volt mozgatni. Szóval lementünk a lifttel. Lementünk és én közben számoltam, és úgy becsültem, hogy kb 60 métert mentünk lefelé és amit ezután láttunk az őrület volt. Egyenesen előre néztél. Olyan volt, mint a Mamut-barlang, ha voltál ott valaha...

Wilcock: Oh, igen, voltam. Kentucky-ban. Igen, az tényleg hatalmas.

Adair: Hasonló, de ennek a mérete kb tízszerese volt annak. A padlótól a mennyezetig azt hiszem kb 30 méter és az elég nagy. Lent pedig merőleges falak és ezekben a falakban üzletek, hangárnyílások és irodák voltak. Láttad az embereket, ahogy az irodában dolgoznak. Ezután beszálltunk ebbe a gokart-szerű járműbe. Elhaladtunk néhány ilyen hangárajtó előtt és ezek közül néhány részlegesen nyitva volt. És öregem, olyan dolgokat láttam ott, amiket nem tudok megmagyarázni. Volt ott néhány igazán szokatlan repülő. Nem tudnám megmondani, hogy repülőgép vagy űrhajó volt. Mentünk le tovább és volt egy másik dolog is ott a hangár végén, és ott az ajtó kicsit szélesebbre volt tárva. Öregem, az egy Moose repülőgép volt. Úgy nézett ki, mint az XB-70-es Valkyrie, de a kacsaszárnyai és a beömlőnyílásai különböztek. Szóval ez valami más volt. Na most, az első Valkyrie lezuhant. A második gép a Légierő múzeumában van a Wright-Patterson légibázison.

Úgyhogy mit keresett az a valami ott? És megint csak, mindenféle dolog rá volt kapcsolva és mindenféle tálcák voltak alatta, egyszóval ez működőképes volt. Nem tudom, hogy mit csinált. Szóval lementünk - lementünk és haladtunk vagy negyed mérföldet (400 méter-t). És ez az út, a fő folyosó, tovább folytatódott, ameddig az emberi szem csak elláthatott. A Föld görbületének megfelelően görbült, úgy értem egyszerűen hatalmas volt. Szóval haladtunk előre és megkérdeztem az egyik fickót... egy nagyon egyszerű kérdést tettem fel neki: „Ejha, és mit csináltok a kosszal?” És ők ettől teljesen bepipultak. Azt gondoltam magamban: „Vajon miért zavarja őket a szennyeződés kérdése?” És ekkor tettem még egy megjegyzést. Azt mondtam: „Mit használtok, fézer-t?” (Szerk – ez egy olyan jellegzetes kézifegyver, ami a Star Trek sorozatban látható) És erre aztán már TÉNYLEG megőrültek. Azt gondoltam: „Ezzel ráléptem az idegeikre. Mi folyik itt ezen a helyen?”

Wilcock: Ekkor milyen sebességgel haladtatok a gokarttal?

Adair: Kb 80 km/h-val. Szóval nagy területet jártunk be. És még mindig nem láttam ennek a helynek a végét. De innentől kezd a sztori egyre jobb lenni. Ekkorra már egy kicsit lehiggadtam... Nem tudtam róla, hogy folyik bármi is a föld alatt. Kihajoltam, csak hogy körülnézzek az előttem ülő emberek mögül. És észrevettem, hogy amikor kinyújtottam a karom, sehol sem volt árnyék. Olyan volt, mintha egy festőkamrában lettem volna. Ott sincs árnyékod, egyszerűen nem látod. De itt a probléma. Nem találtam semmilyen világítótestet. Egyet sem. Nem volt közvetett fény, nem volt közvetlen fény, egyszerűen semmilyen világítótestet sem láttam. Tökéletes volt a megvilágítás, de az isten szerelmére, a mai napig sincs ötletem arról, hogyan csinálták ezt. Azt gondoltam, hogy talán a levegőben van valami. De hogyan világítasz meg egy légkört? A saját fényedet lélegzed be?

Wilcock: A mennyezet nem látszódott világosabbnak? Vagy egyenletes megvilágítás volt?

Adair: Egyenletes világítás volt. Tökéletes volt, még a sarkokban is...

Wilcock: Nagyon furcsa.

Adair: Igen, használhatjuk rá ezt a szót is.

Wilcock: Oké. Szóval haladtatok lent ebben a csarnokban és egész idő alatt 80 km/h-val száguldottatok. És azt láttad, hogy csak jönnek egymás után az irodák, irodák és irodák?

Adair: Igen.

Wilcock: És hangárok ajtajai, amikben űrhajók/repülőgépek voltak, meg ilyesmik.

Adair: Igen, igen.

Wilcock: Vagyis több száz, vagy akár több ezer lehetett ott ilyenekből.

Adair: Meg tudnám mondani, ha nem haladtunk volna tovább. De mi kb 400 méter mentünk. Viszont a sztori kezdett egyre furcsábbá válni. Ha nem lett volna már eddig is elég furcsa - nem volt árnyék, tökéletes volt a megvilágítás, gigantikus barlang - amiről azt sem tudtam, hogy ott van –, az összes hangárcsarnok, és a legtöbbje szűkre volt zárva. Szóval isten tudja mi volt mögöttük.

Wilcock: És milyen bizarr volt az is, hogy egyszerű kérdéseket tettél fel és mégis dühösek lettek.

Adair: Igen, és úgy értem, hogy NAGYON dühösek lettek. Már majdnem azt mondtam nekik: „Nyugodjatok le, srácok! Te jó ég! Csak megkérdeztem.” Ha ez még nem volt elég furcsa, akkor képzeld el ezt. Megálltunk a bal oldalon. Volt ott egy olyasvalami, mint az íriszazonosító kamera. Kb 12 méter átmérőjű. Hatalmas volt, öregem. Megálltunk, a sofőr kiugrott, odafutott ehhez az üvegpanelhez, rátette a kezeit és belenézett ebbe a periszkópszerű valamibe és aztán volt egy villanás és az írisz kinyílt. És amikor teljesen kinyílt, egy másik, vízszintes panel jött elő, hogy kitöltse a rést, így át tudtunk haladni rajta.

Wilcock: Szóval ez valamilyen retinaszkenner volt?

Adair: Igen. Én meg csak ültem ott és azt mondtam magamban: „Mi? Ez egy retinaszkenner vagy tenyérszkenner? Nekünk nincs semmi ilyenünk.” 1971-et írtunk. Nem volt személyi számítógép, faxok, modemek, nem voltak okostelefonok, sem laptopok. Még zsebszámológépeink sem voltak. Az csak pár évvel később jött ki a Texas Instruments jóvoltából. És most azt mondod nekem, hogy ez a fickó retina- és tenyérszkennert használ a falon, ami kinyitja ezt a hatalmas írisz ajtót? És én még sohasem láttam ekkora íriszt. Úgyhogy azt mondtam: „Ember, mi folyik itt ezen a helyen? Olyan technológiákat gyártanak, amiket én még sohasem láttam”. És ezután beléptünk ebbe a nagy tornacsarnok méretű helyiségbe és bent sötét volt. Aztán pedig felgyúltak a fények.

Wilcock: Hadd kérdezzek meg valamit. Gondolod, hogy azért kellett az írisz ajtó egy átlagos ajtó helyett, hogy ha valami felrobbanna bent, akkor ez szükséges a robbanásveszélyes erő benntartásához?

Adair: Nos, vagy ezért, vagy pedig biztonsági okokból. Azt egészen biztosan nem akarták, hogy te csak úgy sétálgass ott, elhúzd az ajtót és belépj oda. Amúgy sem tudsz elhúzni egy ilyen ajtót :) Szóval az első benyomásom az volt, hogy „Öregem, valami hiper-szuper dolognak kell az ajtó mögött lennie, amit nem akarnak, hogy bárki meglásson.” Úgyhogy begördültünk ebbe a terembe és a fények felgyulladtak. Azt gondoltam: „Rendben van. Keresni fogok egy fényforrást.” Mindenfelé pillantottam – nem találtam világítótestet. A fény úgy jön létre, mint a reosztát esetében. Fokozatosan éri el a teljes fényerőt, míg az passzolni fog a kinti fényerőhöz. Én meg azt mondtam: „Istenem, hogyan csinálták ezt? Bármit megadnék, hogy tudjam, hogyan csinálták.” Szóval megálltunk és a helyiség távolabbi végében ott volt egy hatalmas nagy acél emelvény, olyan volt, mint egy színpad. És volt valami a színpadon, de körülötte egy hatalmas függöny lógott le, és ez nem egy szövetfüggöny volt, hanem mintha egy kamion sárhányója lett volna, de akkora volt, mint ez a függöny. A súlya több tonna lehetett.

Wilcock: Tudnál egy kicsit részletesebben is beszélni erről az emelvényről és a függönyről?

Adair: Igen. Azt mondanám, hogy a maga a függöny több, mint 30 méter széles és valószínűleg 7 méter magas volt.

Wilcock: És valami nagy méretű dolog volt mögötte.

Adair: Jobb, ha elhiszed nekem. Kábelek futottak fel a mennyezetig és eltűntek a sötétben. Isten tudja, mit lehetett ott fent. Ezen a ponton nem is akartam tudni. Szóval felhúzták a függönyt. Kiszálltunk a gokartból. Mindannyian ott álltunk. Felhúzták a függönyt és én olyannyira csalódott lettem... Azt gondoltam, hogy mindenki előtt járok az elektromágneses fúziót tároló motorommal, ami odakint áll a sivatagban, igaz? És aztán felhúzták a függönyt... Képzelj el egy 18 kerekes kamiont nagy alvókabinnal. Na ez több, mint 20 méter hosszú volt, vagy még annál is nagyobb. 20 méter hosszú, 7 méter széles, 4,5 méter magas. Ez egy elektromágneses fúziót tároló motor EKKORA MÉRETBEN! És én csak álltam ott... vegyes érzéseim voltak. Csalódott, ugyanakkor izgatott is voltam. Úgy értem, az enyém csak 80 cm-es, ez a dolog meg egy szörnyeteg.

Wilcock: Akkor hadd kérdezzelek ismét. Gondolod, hogy amikor LeMay látta az eredeti, 93 oldalas jegyzetfüzetedet - amit édesanyád mutatott meg neki –, látta a lenyomatát annak, hogy te valami olyasmit alkottál, ami hasonlított ehhez az 51-es körzetben lévő, nagy értékű objektumhoz?

Adair: Azt hiszem a Battelle-nél lévő fickók látták. A Battelle Memorial személyzetében 1971-ben 137 Nobel-díjas volt. Szóval az egy szellemi erőmű volt. Az egyik csoportjuk pedig rájött erre, mert ránéztek a matematikára és ebből ők meg tudják mondani, milyen irányba haladsz és hogyan fog ez kinézni, ha fizikai formát ölt. Úgyhogy el tudom képzelni, hogy valaki abban a csoportban tudott erről a dologról vagy elintézte, hogy LeMay tudjon róla. De hogy szerény legyek – mert abban a pillanatban nagyon szerény voltam - olyan volt a helyzet, mintha én egy Ford A-modellt építettem volna, nekik meg egy Lamborghini-jük volt. És annak ellenére, hogy az A-modell és a Lamborghini ereje annyira különbözik egymástól, attól még mindkettő belsőégésű motort használ, igaz? Vannak hasonlóságaik.

Wilcock: Volt ennek valamilyen színe? Milyen színű volt?

Adair: Óceán kék, kékes-zöldes - nagyon csinos volt. És fényes. De ellentétben az enyémmel, e körül egy ektoszkeleton struktúra volt, amiről azt gondoltam: „Na, ez nagyon furcsa.” Úgy nézett ki, mint H. R. Giger munkái.

(Szerk. - Hansruedi Giger svájci képzőművész egyedi stílusú, szürrealista képeiről ismeretes. Művészetében sokszor félelmetes, horrorisztikus vonásokba gyúrta eggyé a különböző szerves és technológiai formákat egy különleges, bizarr, álomszerű világot létrehozva ezzel. Alkotásainak visszatérő motívumai a biomechanikus alakok, a szexualitás, az ember és gép közti kontraszt, és a természetellenesség. A nagyközönség főként a „Nyolcadik utas: a Halál” látványtervezőjeként ismeri, ő tervezte pl a film földönkívüli lényeit is.) Azt gondoltam, „Öregem, mi lehet ez?” így hát, meg kellett kérdeznem. Ránéztem Rudolphra és azt mondtam: „Ez gép vagy pedig organikus?” Mivelhogy nem tudtam eldönteni... mert az ektoszkeleton struktúra úgy nézett ki, mintha csontból lett volna. Csak álltam ott és azt mondtam: „Öregem, csak annyit tudok mondani, hogy elég alien-nek néz ki!” (Szerk. – Míg a közismertebb „exoskeleton” kifejezés pusztán egy külső vázat jelent, addig az „ektoskeleton”-t egy egész külső héjnak, vagy buroknak lehet tekinteni, amely körbefogja és védi bizonyos lények testét.)

Wilcock: Oké. Szóval azt mondod, hogy olyan volt, mintha csontból lett volna, és egy ektoszkeleton volt körülötte. Volt valamilyen hagyományos sejt-struktúrája, pl csirkedróthoz hasonló mintázata? Vagy bizonyos részein vastagabb, bizonyos területein vékonyabb volt? Voltak benne dendritek?

Adair: Nos, ismered, hogyan kezdenek a csontok vastagodni a gerincoszlopnál, mintha egy légketrec lenne és ez az egészet körülölelte. Igazán jól körbevédte. És lépcsők vezettek fel az emelvényre, oda, ahol ez a dolog feküdt. Odafordultam Rudolph-hoz és megkérdeztem: „Felmehetek a lépcsőn és megnézhetem közelebbről ezt a valamit?” A Légierő emberei azt mondták: „Nem!” Rudolph azt mondta: „Igen.” És nyilvánvaló, hogy ő volt a főnök, mert a Légierő emberei elhallgattak. Így aztán felmentem a lépcsőn, odasétáltam ehhez a valamihez és ekkor kezdődtek el igazán a fura dolgok. Már most is azt gondolhatod, hogy elég fura a sztori, de innentől kezdve még furábbá válik. Az első dolog, amit észrevettem, hogy látszott rajta az árnyékom. Keresztülláttam ezen a valamin és nem volt sehol egy árnyék. Megfordultam, nézelődtem mindenfelé, de nem láttam világítótesteket. Oké, tehát van világítás, nincsenek világítótestek és árnyékok sem. Na most, itt fekszik előttem valami, amin viszont ott van az árnyékom, teljesen normális formában. És észrevettem még valamit. Az én rakétámban valószínűleg 5 mérföldnyi kábel, csavaranyák, szegek, hegesztővarratok és mindenféle ilyesmik voltak. Ezen az átkozott valamin egyetlen csavar, szegecs, hegesztővarrat sem volt. Úgy nézett ki, mintha egy padlizsán lett volna. Legszívesebben megfordultam volna és azt mondtam volna: „Hogy a pokolba építettétek meg ezt?” Addigra rájöttem, hogy már azzal is elég nagy bajt okoztam, hogy rákérdeztem a koszra. Eléggé hülyét kaptak már attól is.

Wilcock: Azt mondtad, hogy óceánkék színű volt... Ránézésre fényes, csillogó volt? Lapos volt? Volt alumínium kinézete? Voltak benne részecskék?

Adair: Különböző területek voltak rajta – a csontból lévő ektoszkeleton struktúra lapos volt. A nagy kerek gömbök - amik az én motoromban a ciklotronok lettek volna - zöldeskék színűek, de ezek a részek simák voltak. És amikor felmentem oda, észrevettem az árnyékomat, igaz? Szóval felemeltem a karom és az árnyékom egy másodpercre mögöttem villant fel.

Wilcock: Ez fura.

Adair: Én meg csak néztem... Megfordultam, és ránéztem Rudolphra, és ő boldog volt. Elmondhatom neked. Mintha azt mondta volna: „Uh-huh, szóval kapcsolatba léptél vele?” Ránéztem és mi voltunk az egyedüliek ott, akik igazán tartottuk egymással a szemkontaktust. A katonák egy teljesen más világ voltak. Szóval azt mondtam: „Ez hőfelismerő ötvözet?” Felveszi a belőlem kiáramló hőt és visszatükrözi a hajótesten. És én ekkor azt gondoltam: „Istenem, ez tök jó!”

Wilcock: Utálom, hogy félbe kell szakítsalak, de nekünk ugyebár epizódokat kell készítenünk és mára ennyi időnk volt erre az adásra. Nagyon érdekes volt, és sajnálom, hogy több részre kell tagolnunk, de hamarosan jövünk újra David Adair-rel, a Kozmikus Közzététel különleges vendégével. Köszönöm, hogy megnéztétek.

David Adair történetének előzménye itt olvasható:

http://kozmikuskozzetetel.blogspot.hu/2017/09/kozmikus-kozzetetel-viii1.html